A Szovjetunió felbomlása után a NATO agyhalott szervezetté vált, de Putyin az ukrajnai háborújával újra erőt adott a szövetségnek, amely akár még bővülhet is Oroszország határai mentén.

A NATO 1949-ben a Szovjetunió megfékezésére jött létre. A Szovjetunió azonban nem hagyta magát, hanem önmagától feloszlott 1991-ben. Ezután a NATO-t is fel lehetett volna oszlatni. Valószínűleg csak a nehézségi erő tartotta össze. Vagy inkább az a szervezetszociológiai ökölszabály, hogy ha egy bürokrácia már létrejött, az örökké meghosszabbítja az életét. Mindenféle feladatokat kerestek neki, mint a demokrácia promotálása, a terrorizmus elleni harc és a békefenntartás.

Eközben Oroszországot egyre inkább partnerként kezelték. Politikusi szinten időnként felmerült, hogy tulajdonképpen fel is lehetne venni Oroszországot a NATO-ba. Ennek első intézményes kereteit meg is teremtették több egyezménnyel a 90-es évek folyamán. A csúcspont 2002-ben a NATO-Oroszország tanács létrejötte volt, amin keresztül Oroszország betekinthetett a NATO stratégiai terveibe, és be is kapcsolódhatott egyes tevékenységekbe.

Ez a folyamat a grúziai háborúval ért véget 2008-ban, ami óta ez a tanács nem igazán működik. Volt némi felmelegedés 2010 után, de ennek meg a 2014-es orosz agresszió, a Krím és a Donbasz megszállása vetett véget.

A NATO eközben csendben haldoklott. Trump komolyan felvetette, hogy a NATO keretében adott amerikai katonai szolgáltatásokat az európaiak szépen fizessék ki. Különben az USA akár ki is lép a szervezetből. Európai oldalról Macron, a francia elnök agyhalottnak nevezte a NATO-t, mivel nem sikerült kitalálni a továbblétezése okát.

De Putyin segített! Megtette az elképzelhetetlent: a második világháború óta először egy ország – ráadásul egy nagy és katonailag erős ország – hódító háborút indított. Ráadásul a Nyugat irányába.

Putyin a krími megszállás után az orosz terjeszkedési terveket rendszeresen a NATO létével okolta. Állítólagos célja a NATO geopolitikai terjeszkedésének megfékezése lett. Az Ukrajna elleni háborút is ezzel indokolta.

Nem fontos, hogy tényleg hisz-e ebben (mondjuk kétlem), vagy hogy a népe hisz-e neki (ami inkább lehetséges). Az itt a fontos, hogy Európa és az Egyesült Államok hogyan reagált erre a váratlan és kiterjedt agresszióra.

Putyin váratlan húzásához képest is meglepő volt az amerikai válasz. Meglepő, mert Biden-kormányzat stratégiai alapjául határozottan a Kína-ellenes politikát jelölte meg, megörökölve és felerősítve az Obama-korszak alapelvét, és csendben folytatva a trumpi irányvonalat, legalábbis ebben a tekintetben. Így egészen meghökkentő volt, amilyen gyorsan az USA kormánya, az elnök és a Kongresszus, kiállt Ukrajna mellett, több csomagban hatalmas katonai és pénzügyi segítséget adott, és amerikai csapatokat dobott át Európába a NATO keretein belül.

A Trump-féle befelé fordulás és az afganisztáni csúfos kivonulás után az Egyesült Államok váratlanul ismét szuperhatalomként kezdett viselkedni. Szuperhatalom abban az értelemben, hogy a világ egyszerre több színtéren is képesnek érzi magát a hatékony cselekvésre. A háború előtt sokkal valószínűbbnek látszott, hogy az Egyesült Államok némi melldöngetés után azt a tanácsot adja az ukrán kormánynak, hogy mondjon le a megszállt területekről, és próbáljon megalkudni az oroszokkal.

Az Atlanti-óceán másik partján eközben Európa komolyan megrettent. A Krím elfoglalása is erős hullámokat keltett, de az még távolinak és korlátozottnak tűnt.

A két világháború egyik nagy tanulsága az volt, hogy a háború még végső megoldás sem lehet az országok között. A „háborúzni többé nem szabad” tabuját rúgta fel Putyin.

A világháborúk másik nagy tanulsága azonban az volt, hogy a revizionista nagyhatalmak nem állnak meg, ha nem állítják meg őket. Sem a nácik, sem a kommunisták nem mondtak soha igazat arról, hogy mik az igazi céljaik. Pontosabban mindig azt állították, hogy csak a következő zsákmányt akarják, azután megnyugvást ígértek.

Az európai sokk és az amerikai határozottság oda vezetett, hogy a NATO-ba hirtelen visszatért az élet. Szó szerint is, mert rengeteg politikai egyeztetés és katonai koordináció kezdődött. És elvi szinten is, mert a NATO visszakapta azt az ellenséget, amely ellen az együttműködés intézményes kerete lehet.

Az európai országok túlléptek az évtizedek óta ápolt kalmár pacifizmusukon, és megnövelték a katonai költségvetésüket. A németek egészen brutális módon megháromszorozták az idei katonai büdzséjüket. És mindezt a NATO rendelkezésére bocsájtják, mert világos, hogy csak közös erővel lehet megállítani a keleti agresszort.

Ha Putyin gyenge NATO-t akart, az ellenkezőjét kapta. Ha pedig azt szerette volna, hogy minél távolabb kerüljön a NATO Oroszország határaitól, annak is az ellenkezőjét kapta. Nemhogy kivonták a NATO-csapatokat Közép-Európából, ahogy követelte, hanem még új tagjai is lehetnek a szövetségnek.

A közvélemény ugyanis teljesen megfordult Svédországban és Finnországban. A kormányok mindkét országban a NATO-csatlakozást tervezik; ha lehet, még ez év folyamán. Mindkét ország komoly katonai erővel rendelkezik, így a belépésük nem teher, hanem növelné a NATO potenciálját. Ha a kezdeményezésből nem is lesz végül tagság, a szoros együttműködés akkor is garantált.

A NATO újjáéledt és még nagyobb lesz. És ez is Putyinnak köszönhető, bár aligha ez volt a szándéka.