Érdekünk-e Putyin bukása?

Utoljára a Wehrmacht mért olyan csapást az orosz hadseregre, mint most az ukránok. Oroszország elkezdett forrni a vereségek és a háborús mozgósítás kiterjesztése miatt. Bár a tömegdemonstrációk aligha döntik meg Putyin uralmát, az elégedetlenség az ukrajnai háború menetével elvezethet egy keményvonalas belső puccshoz. De érdekünk-e egy új vezető? Olyan jöhet-e, akivel be lehet fejezni a háborút? Bármit is gondolunk Putyinról, egyelőre a Nyugat, és így Magyarország érdeke is a hatalmon maradása.

1943 óta a legnagyobb katonai vereségét szenvedi el éppen az orosz hadsereg. Az afganisztáni blamázs sem volt ilyen a nyolcvanas években, ott inkább felőrlődtek a szovjetek, ahogy később az amerikaiak is.

Természetesen még megfordulhat a katonai helyzet, de az orosz hadsereg már olyan megaláztatásban részesült, ami nem marad következmények nélkül a hátországban sem. Oroszország forrni kezdett, a hadvezetés – és általában a vezetés – olyan kritikákat kap, amelyek nyilvánosan el sem hangozhattak korábban. A mozgósítás bejelentése pedig pánikot és dühöt okozott a lakosságban.

Van-e esélye annak, hogy Putyinnak távoznia kell, vagy éppen erőszakkal távolítják el? Van, csak nem feltétlenül úgy, ahogy a nyugati közvélemény álmodozik erről.

A 90-es évek politikai harcaiban nagy súlya volt a nyugatos liberálisoknak, akik komolyan gondolták a demokráciát. Azonban aki tőlük várna ma politikai alternatívát, annak csalatkoznia kell. Ma is létezik ez a politikai irányzat, főleg Moszkvában és Szentpéterváron, de Putyin rendszere semlegesítette őket. Rendszerszinten veszélytelenné váltak, ami nem volt nehéz, mert diszkreditálódtak azzal, hogy a nagy demokráciaakarás Jelcin idején az oligarchák zűrzavaros uralmához vezetett. Navalnijjal nem az a baj, hogy dutyiban ül, ez bármikor változhat, hanem hogy a korrupcióellenességén és elitellenességén kívül olyan nagyon nem különbözik Putyintól. Sőt, az etnikai nacionalizmusa még rosszabb is.

Akkor talán a tömeglázadás vethet véget Putyin uralmának? Látjuk, hogy egyesek lázadoznak némely állami intézkedés ellen, nagy személyes kockázatot vállalva. Putyin viszont több mint két évtized alatt olyan intézményrendszert és érdekeltségi rendszert épített ki, amely nem hagy sok teret a lázadásnak. Nem véletlen, hogy sokkal többen választják az exitet, az ország elhagyását, mint az ellenállást. És még többen a lojalitást. Aligha várhatjuk, hogy egy népi forradalom söpri el Putyint.

A bloggerek viszont fenyegetik Putyin uralmát. Egyáltalán nem viccelek. A véresszájú katonai bloggerek mainstreammé váltak, és meghatározzák a nyilvános diskurzust a keményen háborúpárti nacionalizmusokkal. Úgy hírlik, a hivatásos katonák között komoly beágyazottságuk van, és hitelesek, amikor azt képviselik, hogy az orosz hadsereg túlságosan puha volt eddig, a katonai vezetők pedig szakmailag lejáratták magukat. A megoldás a háború kiterjesztése mind a részvétel mértékét, mind a felhasznált eszközöket tekintve. Több katona kell, új vezetők, és kíméletlenebb hadvezetés. Oroszország nem veszíthet, még presztízst sem.

Az a tény, hogy Putyin újabb intézkedései pontosan ebbe az irányba mutatnak, közvetve azt mutathatja, hogy szükségét érzi e csoport kielégítését. Könnyen lehet, hogy a háború eszkalálásával egy veszélyesnek ítélt belső politikai nyomást akar semlegesíteni. Inkább vállalja a szétszórt lázadást és a rossz hangulatot, mert tudja, hogy a nyugatosok és a diffúz tiltakozók nem jelentenek rá akkora veszélyt, mint a háborús uszítók, akik jobbról próbálják előzni őt.

Ezzel meg is van a válasz a címben feltett kérdésre: Érdekünk-e Putyin bukása? Nem érdekünk.

Először és elsősorban azért nem, mert rosszabb jöhet utána. Nincs már Oroszországban olyan demokratikus, de legalább nyugatbarát ellenelit, amelyik valós kormányzati alternatívát jelentene. A liberális demokraták ehhez már túl gyengék.

Putyint a saját maga által kreált elitjén belül válthatnák le. Fél is tőlük, látjuk a hatalmas asztalát és az óriási fizikai távolságot, amit a sameszeivel szemben tart fenn. Úgy hírlik, a keményvonalas bloggerek érveinek ezekben a csoportokban komoly befolyása van. Kialakulhat olyan hangulat, amely megkönnyíti egy puccs végrehajtását Putyin leváltására. Aligha lenne ez jó nekünk. Azt gondolom, a Nyugat érdeke az ismert ellenség megtartása.

Ugyanis, és ez a másik érv, a háborút valahogy le kell majd zárni. A háború maga is politika. Ahogy Clausewitz mondta, a háború a politika folytatása más eszközökkel. Egy ellentámadás vagy egy fenyegetőzés atomfegyverekkel ugyanúgy politika, mint amikor a fehér asztalnál tárgyalnak a felek. Sőt, a hadviselés tulajdonképpen ennek a tárgyalóasztalnak az előkészítése.

A mi érdekünk pedig az, hogy legyen tárgyalópartnerünk. Nem csak arra gondolok, hogy a keményvonalasok nem akarnak tárgyalni, vagy nem lennének kompromisszumkészek. Hanem elsősorban arra, hogy a tárgyalások eredményét valakinek át kell ültetnie a gyakorlatba. Ez ukrán oldalon is problémás lesz, mert egyáltalán nem biztos, hogy területi engedményeket olyan könnyen lehetne elfogadtatni a felhergelt nemzeti mozgalommal. Nem lenne jó, ha orosz oldalon is bizonytalan lenne a békefeltételek végrehajtása.

Putyin hazudozik a Nyugatnak, jól láttuk ezt február elején. Viszont egy olyan megállapodást, amelyet maga is fontosnak tart, jó eséllyel megpróbálna végrehajtani a maga oldaláról. Már csak azért is, mert abban a helyzetben nyilván többet veszítene a nem-cselekvéssel.

Ha azonban olyan gyenge lenne az orosz vezető, ő vagy más, aki egy puccsal a helyébe lépett, hogy nem lenne képes a megállapodással kapcsolatos ellenzést letörni, akkor a békéből nem lenne semmi. Miért is állnának le a harcok, ha az oroszok nem végzik el, amit vállaltak? Pl. egy visszavonulást a Donbasz-vidékről vagy az ukrán államiság elfogadását.

Nekünk egy külpolitikailag legyengült Putyin kell, aki már nem gondolkodik katonai kalandokon, de aki az országán belül képes rendet tartani. Egy liberális-demokrata vezető vagy egy keményvonalas héja nem lenne képes a béke belpolitikai feltételeit megteremteni.

Tudunk-e kívülről bármit tenni ezért? Szinte semmit. A Nyugat befolyása a Kreml belső viszonyaira szinte teljesen megszűnt. A tárgyalások folyamán a szankciók visszavonása hatalmas ütőkártya, de nem alkalmas az orosz belpolitika finom mozgatására. Csak reménykedhetünk, hogy Oroszország belülről stabil marad annyira, hogy képes legyen rendben befejezni az ukrajnai agresszióját.