Mi köti össze Orbán Viktort, Emanuel Macront, Donald Trumpot és Hugo Chávezt? Úgy, hogy nem köti össze őket Vlagyimir Putyinnal és Angela Merkellel? A Vezérdemokráciák a világban szerzői úgy vélik, a liberális demokrácia válsága sok helyütt egyben egy új politikai forma, a vezérdemokrácia létrejötte. Egy olyan rezsim, amit az egyetlen vezető vélt képességei, a közvetlen kapcsolattartás a felülről létrehozott politikai közösséggel, valamint a válságok láttatása és azok vezértől remélt megoldása jellemez.

A kötetet Körösényi András, Gyulai Attila és Illés Gábor szerkesztette, társkiadói pedig a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézete és az Ad Librum Kiadó. (Utóbbi kiadóvezetője Soós Gábor, aki e blog szerzője és a lenti videóban is beszél.) A kiadó katalóguslapja a könyvről

Mi köti össze Orbán Viktort, Emanuel Macront, Donald Trumpot és Hugo Chávezt? Úgy, hogy nem köti össze őket Vlagyimir Putyinnal és Angela Merkellel?

A megfejtés a Vezérdemokráciák a világban. Macrontól Erdoğanig és Trumpig című kötetben található. A könyv a (hajdani MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetében készült, és az Ad Librum Kiadó gondozta.

A szerzők egy nagyon érdekes és húsbavágó intellektuális kérdést igyekeznek megválaszolni: Alkotnak-e a különböző próbálkozások a liberális demokrácia átalakítására, lebontására valamiféle alternatív modellt? Ennek a könyvnek a válasza az, hogy a liberális demokrácia válsága egyben egy új rezsimtípus, a vezérdemokrácia létrejötte. Vagyis van köze egymáshoz Trumpnak, Orbánnak, Hugo Chaveznek, de még Berlusconinak, Macronnak, vagy éppen Kaczyńskinek, Ficonak és Aleksandar Vučićnak.

Mindannyian egy olyan modellt igyekeznek, igyekeztek megvalósítani, amit nem csak az ő vezérségük jellemez. A különleges képességekkel való vélt rendelkezés, a karizma elég nyilvánvaló az előbb felsorolt politikusok esetén. Trumpot hiába gúnyolta a média azzal, hogy ostobán szól hozzá olyan dolgokhoz, amiről nyilvánvalóan fogalma sincs. A követői mégis elhiszik, hogy a hadvezetéstől a makrogazdaságig mindent helyesen lát.

További eleme ennek a rezsimnek a közvetlen kapcsolattartás a hívekkel. A korábban mindent uraló hírmédiákat megkerülve Trump a Twitteren keresztül kampányolt és kormányozott. A kapcsolat top-down. A vezér nem azzal érvel, hogy a népet képviseli, hanem hogy kimondja, ami helyes, és a népnek azt kell követnie. Nem a választóknak van vezetője, hanem a vezér hozza létre a követőtáborát. Mint egy youtuber.

Az üzenet – részben éppen a közvetlen kapcsolattartás miatt – rendkívül leegyszerűsített, gyakran demagóg. Ezzel tulajdonképp semmi csúnyát nem akarok mondani, hiszen a demagógok már az athéni demokráciában is feltűntek, és azóta is a demokráciakritikák egyik állandó eleme az érzelmi alapú, leegyszerűsített kommunikáció.

Ezek az egyszerű üzenetek gyakran radikális (vagy annak látszó) közpolitikai változásokat ígérnek. A vezérdemokrácia állandóan forradalomról beszél, mert mindig válsághelyzetnek láttatja a politika állapotát. A vezér a megmentő, aki kivezet az aktuális válságból. A rendkívüli kormányzás így lett Magyarországon is állandó, még jogilag is, először a járványra, aztán a – nem is nálunk zajló – háborúra hivatkozva.

A kötet szerzői szerint a vezérdemokrácia feltűnésének háttere egy sor millenniumi trend. Ezek nem okozzák a vezérdemokráciát, de kellő alapot képeznek neki. Fontos társadalmi trend, hogy a korábbi csoportalapú pártpolitika teret veszít. A pártok, amelyek osztályok, pl. a munkások képviseletére alapozódtak, feloldódnak, mert a család, munkahely stb. révén öröklődő pártkötődések fellazulnak.

A változások közé sorolható a pártok és parlamentek meggyengülése, és a politikai általános perszonalizációja. Ügyek helyett személyek kerülnek előtérbe. Egy másik trend a politika mediatációja, amely a közpolitikát, pl. egészségügy helyzetéről szóló egyeztetésekről átteszi a hangsúlyt a botrányokra, a személyiségekre és az infotainmentre. Trump politikusként is maga a megtestesült szórakoztatás. Az internetes kommunikáció lehetővé teszi a korábbi véleményformálók, az újságírók és a média megkerülését. A Facebookon, Twitteren, Tiktokon keresztül a politikusok közvetlenül is el tudják juttatni az üzeneteiket.

És persze nagy trend a sokat emlegetett buborékok létrejötte. Bár a politikai ügyek körül mindig vita volt, a politikai valóságot korábban legalább hasonlóan értelmezték a különböző politikai véleményen lévő politikusok és választók. Az igazság utáni korszakunkban ez jócskán meggyengült. Az elkülönült politikai közösségek, pl. a demokraták és republikánusok, vagy a Fidesz és az ellenzék hívei párhuzamos világban élnek, amelyek között még a valóság tényeit illetően is különböző felfogások uralkodnak.

Végül fontos fejlemény, hogy a demokratikus képviselet meggyengült. A közhangulat egyre kevésbé tekinti úgy a pártokat és vezetőket, azok a népet képviselik. A legitimációs űrt ezért a technokrácia tölti ki (ha még emlékszünk pl. Bokros Lajosra és a szakértelem mítoszára) vagy éppen a populizmus, az örök lázadás valamiféle felsőbbség ellen, legyen az Soros György vagy Brüsszel.

A kötet címszava többes számban van, Vezérdemokráciák. Ennek oka, hogy a könyv törzsét – az elméleti bevezetőtől és utószótól eltekintve – 16 esettanulmány képezi. A vezérdemokráciákat két csoportba sorolja, megkülönböztetve a mérsékelt. pl. Macron vagy Boris Johnson, és radikális változatokat, mint Trump, Chávez vagy Erdogan rezsimjét.

A könyvben nincs fejezet Magyarországról. Ennek oka, hogy egy 2020-ban megjelent kötetben az intézet már körbejárta az orbánizmust. Az Osiris társkiadásában megjelent könyv letölthető, adok rá linket lejjebb.

Van viszont két kontrollfejezet a kötetben, amelyek megmutatják a vezérdemokráciák elméleti határait. Az egyik Putyinról szól. Ez a putyini rezsimet látszat-vezérdemokráciának nevezi, amely valójában autokrácia, a nem-demokratikus rezsimek egyik formája, amely csak legitimációs eszközként használja a vezérdemokráciák eszközeit a karizmatikus vezető középpontba állításától a felülről létrehozott pártok kampányáig. Azonban a rendszere sokszor túllép a manipuláción, és közvetlenül az erőszakhoz folyamodik.

A másik kontrollfejezet Angela Merkelről szól. Merkel valódi vezetőként viselkedett a kormányzása alatt, amivel európai és világszinten is gyakran vezető szerepet vitt. Azonban a populizmus és polarizáció eszközeihez nem folyamodott. Bár túlléphetett volna a hagyományos képviseleti demokrácián, mégis a szerepfelfogását a társadalom által alulról felfelé kialakult érdekek képviselete jellemezte. Ennek megfelelően a tevékenysége sokszor a türelmes érdekegyeztetésre, a kompromisszumok keresésére irányult. Az esete megmutatja, hogy a millenniumi trendek nem hoznak létre szükségszerűségeket, a politikusi személyiségek szerepe jelentős a rezsimek formálásban.

Azt hiszem, hogy aki átfogó képet akar kapni arról, hogyan alakul át a világ, ebből a kötetből egy nagyon érdekes értelmezési keretet szerezhet.